Kozmáné Kancz Eleonóra vagyok, tanítóként dolgozok több évtizede – s ez nem csak kettő – egy debreceni általános iskolában.
A mozgás iránti igény már kiskorom óta megvan nálam. Alsó tagozatosként a tömegsport foglalkozások szorgalmas résztvevője voltam, majd felsősként testnevelés tagozatos osztályba jártam. Ekkor kezdtem el és egészen a főiskola elvégzéséig röplabdáztam, ahol a feladó posztra kerültem. Aki ismeri ezt a játékot, az tudja, hogy ehhez nem igazán kell sokat futni, amit akkoriban még nem nagyon szerettem. Muszáj volt azonban, mert a tagozatos iskolák közötti megmérettetésnek része volt egy őszi és egy tavaszi atlétika verseny, télen pedig a szertornáé volt a főszerep. Én az utóbbiban remekeltem, ezért bekerültem az iskolai „válogatottba”. Első futós emlékem is erre az időszakra esik. Nyolcszázméteres futásban kellett rajthoz állni, és nagyon izgultam, de meglepően jól ment a futás. Az első körben az élen nyargaltam, gondoltam is, hogy nem lesz ez nehéz. Azonban volt hátra még egy kör… Ez az élmény megpecsételte a futáshoz való hozzáállásomat. Egészen addig ellenálltam, amíg nem költöztünk a Nagyerdő szomszédságába.
A férjem – tájfutó lévén – rendszeresen járt futni, barátaink nagy része is ezt a sportot űzte, így sógornőm unszolására kipróbáltam 2009-ben. Beszippantott az erdő, a futás. Eleinte séta-kocogás váltogatásával kezdtem, s lassacskán eljutottam az első öt kilométeremig. Ez volt az első versenytávom is az Oxigén Kupán, nagy volt a boldogság, amikor sikerült célba érnem. Az első tízes versenyem csak egy próba volt, de benne maradtam, és sokáig nem is nagyon merészkedtem tovább. Nem edzettem tudatosan, csak futottam, ahogy jólesett. Mostanára heti 4-5 alkalommal húzok futócipőt. Legszívesebben terepen futok és egyedül. Évi két nagyobb célversenyem van, amelyeken többnyire félmaratont futok. Ezek mellett a Nagyerdőn megrendezésre kerülő versenysorozatokon is rendszeres résztvevő vagyok.
Szintén az Oxigén Kupához kötődik a mozaikos futókkal való első találkozásom is.
A verseny közben egymást lelkesítve futottak a pályán, s a pólójukon lévő Mozaik Med feliratot elolvasva arra gondoltam, hogy milyen jó lehet ilyen összetartó csapathoz tartozni.
Hamarosan az interneten is „szembejött” a Mozaik Med Közösségi Futásra invitáló felhívása. Ha emlékeim nem csalnak, akkor 2019 őszén elmentem az első közösségi futásomra. Mire belemelegedtem volna, jött a pandémia, s ezzel együtt az #egyeduliskozosen, #egyedulisegeszsegesen hónapjai. Nagyon szerettem: szuper edzésterveket állított össze a vezetőedző, posztjainkkal egymást motiváltuk a közösségi oldalon keresztül. Sok mozaikost ebben az időszakban ismertem meg a neten keresztül, s közelebb került egymáshoz a nyíregyházi és a debreceni „alakulat” is. Örülök, hogy végre együtt tudunk futni! Várom a szerda esti közös futásokat, ahol megoszthatjuk egymással legfrissebb élményeinket, lelkesítjük egymást a jobb teljesítmény eléréséért.
Nem az egyre jobb teljesítmény elérése a célom a futással.
Engem a futás kikapcsol, feltölt és szabaddá tesz.
Persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem jó érzés dobogón állni. Szeretném az egészségem megőrizni minél tovább, tanítványaim közül minél több gyermeket rávenni az olyan rendszeres mozgásra, amit felnőttként is bármikor űzhet. Azt hiszem, jó úton járok – futok!
