Szilágyi Tamás vagyok, idén fejeztem be egyetemi tanulmányaimat. Először gazdasági és vidékfejlesztési agrármérnöki, majd növényorvosi diplomát szereztem Debrecenben.
Őszintén szólva a futás a Szatmári-síkságon eltöltött gyermekéveim óta nem volt az erősségem. Számomra az iskolai Cooper teszt maga volt a rémálom és inkább csak negatív élményként maradtak meg bennem. Persze nem tagadom, motiváció akkor is volt, hiszen a szülőfalumban kóborló négylábúak mindig nagyobb tempóra, kitartásra ösztönöztek erőnlétemtől függetlenül (és itt nem a macskákon volt a hangsúly!). Talán egyszer nekik is jár emiatt egy jutalomfalat. Egyéb esetben meg sem fordult a fejemben a futás gondolata.
2015. szeptemberében kezdtem el egyetemi tanulmányaimat Debrecenben, ahol 2 féléves testnevelés óra teljesítése kötelező volt. Szerencsére volt bőven választási lehetőség a különböző sportágak között, azonban egyikben sem tudtam magam elképzelni. Végül mégis a „kocogóra” nevű tárgyra jelentkeztem. Belegondoltam abba, hogy igazából kocogni mindenki tud, csupán egyik lábunkat kell a másik után tenni. Nem is olyan nagy dolog ez, ha az embernek nincs két bal lába, mint nekem. Persze 1-2 km után már a séta is nehéz volt, de a Nagyerdő szépsége gyönyörködtetett végig és élveztem, hogy szabadon mozoghatok szabályok, elvárások nélkül. Külön pozitív dolog volt számomra, hogy többnyire eső után is futhattam terepen, ellentétben szülőfalum igencsak embermarasztalóvá, futócipőket bekebelezővé váló talajával. Mindig volt körülöttem 10-15 hallgatótársam, akikhez tudtam viszonyítani a tempómat és nekik köszönhetem, hogy minden alkalommal egyre jobban fejlődtem. A 2. félév eltelte után észrevettem, hogy hiányzik nekem mindaz, amit e testnevelés óra nyújtott nekem. Hiányzott az évszakról évszakra változó erdő varázsa, a mozgás öröme és egy csapat, akik motiválnak engem minden egyes lépésükkel függetlenül attól, hogy ki milyen tempóban teljesítette a távot. Emiatt az egyetemi tanulmányaim végéig visszalátogattam erre a szabadtéri „kocogórára”, akár heti 3 alkalommal is.
Ettől kezdve kerestem azokat a lehetőségeket, ahol közösségben futhatok. A Debreceni Egyetem Egészségügyi Bizottsága által szervezett „Frissítő kocogás” volt a következő lépés, mely szintén szép emlékeket hagyott bennem. Nagyon kedves barátokat szerezhettem és minden héten együtt kocogtunk néhány kilométert az erdőben igazi kellemes, beszélgetős tempóban. Egyszerűen a közösség ereje lett számomra a legfőbb motiváció a mozgásra.
2018. május 4-én este (rendhagyó módon persze) egy egyetemi vacsorát követő pálinkakóstoló során jutott a fülembe, hogy a Nagyerdei Stadionnál kezdetét veszi majd egy rendszeres közösségi futás a Mozaik Med szervezésében. Szerencsére még másnap is emlékeztem rá, így egy kedves hallgatótársammal elhatároztuk, hogy ellátogatunk majd erre az eseményre.
Így történt meg, hogy 2018.05.09-én Aradi Bernadett vezetésével gyűjtöttük az első kilométereket együtt az erdőben. Már akkor annyira megtetszett az esemény, hogy ott elhatároztam: a szerda estéim a Mozaik Medről fognak szólni. Adott volt a csodálatos erdő, a mozgás öröme és a hihetetlenül jó társaság. Emlékszem, hogy az első néhány alkalommal inkább a szívem vitt a lábam helyett és a nyújtást követően a lábaimat már nehéz volt elnavigálni az albérletig. Úgy érzem, hogy a Mozaik Med Közösségi Futásain tudtam először kihozni a futóműveimből a maximumot, mégpedig az iramjátéknak nevezett edzés közben. Azóta is ez a kedvenc edzésformám, hiszen a tempó váltakozása érdekessé teszi azt, illetve lehetőség van a maximális fordulatszámon járatni a motort. De mi az, ami igazán motivál engem a futásra? A Közösség ereje. Még mindig képtelen vagyok arra, hogy egyedül fussak és a monotonitás hamar elveszi a kedvem, a kitartásom. A Mozaik Med sokszínű edzései, a futótársak által teremtett kiváló hangulat, a változó helyszínek miatt egyáltalán nem összehasonlítható a magányos futással. Ugyanakkor a programok egyre szélesedő palettája várja a Futóközösség tagjait hétről hétre.
Számomra nem volt cél, hogy versenyezzek, hiszen korábban futni sem szerettem. Konkrét tervem igazából sosem volt a futással, csupán a közösséggel szerzett pozitív élmények azok, melyek folyamatosan hajtanak engem. Boldoggá tesz az, hogy ennyi különböző ember együtt tölti az idejét ugyanazzal a tevékenységgel, annak ellenére, hogy mindenkinek más célja lehet a futással. Ez összehozza az embereket és rendkívül jó érzéssel tölt el, hogy egymást segítjük, motiváljuk, bíztatjuk a kitűzött mérföldköveinek elérésében. Számomra a jövőre nézve az a fő cél, hogy ez továbbra is így maradjon.
A Mozaik Meddel látogattam el először életem első versenyére, az Oxigén Kupára, ahol csapatokban mérhettük össze futóműveink teljesítményét. Büszke vagyok az együtt elért eredményeinkre és arra, hogy a Mozaik Med színeiben állhattam rajthoz annak ellenére, hogy eszem ágában sem volt soha versenyezni. Leggyakrabban az 5 km-es távon vetettem be virgácsaimat, de nagyjából a negyedmaratoni táv az, amely még kényelmes számomra. A Rotary Futófesztiválon a Debreceni Egyetem CITIUS csapatával a maratoni 5 fős váltóban közösen elért III., majd II. helyezésre kiemelten büszke vagyok. Természetesen jelen voltam egyénileg más versenyeken is, azonban többnyire az élmény miatt neveztem be ezekre. Egyáltalán nem vagyok szomorú, ha kicsit gyengébben sikerül teljesítenem az átlagosnál. A fontos az, hogy mindenki jól érezze magát. Gyönyörű emlékeket hagyott bennem a G4 Éjszakai Futás, mely páratlan esemény volt számomra.
Úgy gondolom, hogy minden kezdet nehéz, de akiben már megfordult a futás gondolata, annak már csak egy kicsi motiváció kell ahhoz, hogy felhúzza a futócipőt és valóban elinduljon megtenni az első pár lépést.
Tapasztalataim szerint ez a kis motiváció hiányzik a legtöbbször, melyet számomra a Futóközösség pótol hétről hétre. Azt gondolom, a legfontosabb az, hogy élvezzük, amit csinálunk. Sokszor kérdezik tőlem, hogy „mennyit szoktál futni?”, „milyen tempóban szoktál futni?”…stb., aztán vagy megijednek a választól vagy elmosolyodnak az emberek. A legtöbb futótársamtól eltérően én többnyire nem szoktam mérni az időt futás közben, mert nem szeretek elveszni a számokban, a teljesítményt mutató adatokban. Versenyen kívül mindig olyan tempóban és annyit futok, amennyi az adott helyzetben jól esik. Azt hiszem, hogy ez a jövőben is így fog maradni. Bátran buzdítok mindenkit arra, hogy próbálja meg átélni a futás örömét tempótól függetlenül, melyre a Mozaik Med kiváló lehetőséget biztosít. Hajrá! :)
.jpeg)